Tiziano: Bacchus és Ariadné

„Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!”

Friedrich Nietzsche: Ecce homo

A velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, a cadorei származású Bellini tanítvány, Tiziano Vecellio (1477-1576 ) pályája első szakaszában, Alfonso d”Este ferrarai herceg felkérésére, a herceg dolgozószobájának díszéül készítette el a három képből álló, mitológiai témájú sorozatát: a Bacchanáliát, a Vénusz-ünnepét, valamint a Bacchus és Ariadné első találkozását megörökítő festményt.

     Ariadné első szerelmével, Thészeusszal közös sorsa a Minótaurusz-történettel veszi kezdetét. Thészeusz a labirintus közepébe zárt kilenc évente hét athéni ifjút és leányt elfogyasztó Minótaurusz legyőzésére érkezik Krétára, ahol a küzdelmet megelőzően Minósz király lakomáján vesz részt. E lakomán szeretnek egymásba a fiatalok, s a delphoi jósda jövendölésének beteljesítéseként ( mely jóslat szerint Thészeusznak a labirintusban aratott diadalához Vénuszt, azaz a szerelmet kell választania) Daidalos egy kétélű bárdot (labrys) és egy fonalat ajándékoz Ariadnénak. Thészeusz e fonál segítségével a napfényes külvilághoz és szerelméhez kötve száll az alvilágba, és öli meg a kétélű bárddal a Minótauruszt, hogy aztán a labirintusból kijutva, Minósz király akaratát semmibe véve, oldalán Ariadnéval megszökjenek Kréta szigetéről. A szerelmesek e közös utazása ott ér véget, ahol a Tiziano-festmény cselekménye elkezdődik: a hűtlen Thészeusz Ariadnét Naxos-szigetének partján hagyva egy új szerelem felé hajózik.

A gazdag színvilágú, mozgalmas festmény kompozíciós átlójának az alján egy kadmiumsárga drapérián bronzváza nyugszik, rajta az önnön egyéniségére ébredt reneszánsz ember manifesztumaként a művész aláírása: „TICIANUS F. (ECIT)” (Tiziano készítette). A vázától fentebb, a festmény bal szélén a régi és új érzelmek metszéspontjában áll Ariadné, feje felett Bacchus majdani jegyajándéka, a kék égbolton ragyogó Északi csillagkép, kezével kelméjébe markol, karját hajóval távozó hálátlan szerelme, Thészeusz felé nyújtja, tekintetét – félve – a bor istenére emeli. Az elválás fájdalmába ront e szőlőlevelekkel koszorúzott ifjú párducok vontatta kocsin, háta mögött az ittas révületben féktelenül tobzódó „násznéppel”: kígyókkal, szatírokkal, őrülten táncoló-doboló bacchánsnőkkel, széttépett állattal.

A mámor istenének és a kis szatírnak az ágyéka alatt, lent a földön egy fehér kutyatej nyílik, s a szerelem virágától balra és jobbra e szenvedély régi és még élő, illetve új és holt gyümölcse: a Thészeusz iránti hűséget jelképező, Bacchust és kísérőit feltartóztatni hasztalan igyekvő kutya és egy fiatal szatír által sétáltatott borjúfej látható. Ha a labirintus középpontjába szállva s onnan kiemelkedve a Nap útját követő Thészeuszt a szellem fényével megáldott Nap-hősként értelmezzük, akkor e tengerparti jelenet a hős távozásával és a szarvakkal, kígyókoszorús fővel világra jött isten zajos érkezésével a fényből szőtt szellem megszűnéseként, és a szerelemi szenvedély mindent elsöprő tudattalan erőinek elszabadulásaként is felfogható: a csecsemőként széttépett, megfőzött majd újjászületett s így az egymással határos halál és születés önkívületének gyönyörét korán magába szívó Bacchus olyan lendülettel ugrik Ariadné felé, hogy e búslakodó szerelmes néhány pillanat múlva nagy valószínűséggel nemcsak a Thészeusz iránti hűségét, de egy időre még a saját nevét is el fogja felejteni.