Hans Holbein: Haláltánc

Ifj. Hans Holbein ( kb. 1497 – 1543 ) híres, az inkvizíció által betiltott Haláltánc sorozata a benne sokrétű szerepekben feltűnő halál, a képek groteszk humora, változatos helyszínei és vaskos társadalomkritikája folytán emelkedik ki az azt megelőző haláltánc sorozatok sorából. 

A művész e munkáiban nem pusztán úgy van jelen a halál, mint a kortól, nemtől és társadalmi rangtól függetlenül mindenkit utolérő vég, hanem mint az egyes jelenetek aktív szereplője is. Az aktivitás hol önleplezésben, hol pedig önleleplezésben nyilvánul meg: egyik metszeten a vég morális (démoni) színezetet kap megigézvén a kereskedőt a markába hullajtott pénzzel, aki így nem látja, hogy háta mögött az idő homokja pereg. Egy másik képen egy sírgödröt mutat a csontváz a császárnőnek, akinek közönye azt sejteti, hogy ő csak a gödröt látja és nem a saját sírját, míg egy harmadik alkotáson a százéves aggastyán nagy valószínűséggel tragikus hirtelenséggel zuhanva zárja az életét, mert egyelőre a zenére, a halál zenéjére figyel.

Holbein alakjai – amíg nem muszáj - nem tudnak, vagy nem akarnak szembesülni a véggel, és ez az elhúzódó „nem muszáj” állapot az, ami a halállal való tényleges szembesüléssel együtt járó borzalomban ér véget. Az alkotó néha csavar egyet e borzalmon és így az komikummá vedlik át, mint a világot a hivatása miatt látszólag elhagyó tokás apát esetében, akinek kövérsége és a véggel szembeni heves ellenállása (talán épp készül fejbe kólintani a csontvázat egy imakönyvvel) azt sejteti, hogy e világtól elforduló ember ezidáig többet foglalkozott a gyomrának a megtömésével, mint a saját mulandóságának az átérzésével.

A sorozat egyik legösszetettebb darabján a halál, mint kerítő (vénasszony/boszorkány?) látható az egymásra szerelmes pillantásokat vető apáca és trubadúr között. A halál eloltja  a gyertyát, ami egyrészt utalhat arra, hogy a szereplők románca nem itt ér véget, másrészt jelentheti a „folytatásban” fogant élet - majdani - végét, és e nemzésben részt vevő lány és ifjú elkerülhetetlen sorsát is. A bal alsó sarokban heverő törött homokóra a személyes vég beköszöntét, vagyis az időből való végleges kilépést idézi, de a jelenet jellege folytán a végső kilépés előtt olykor az embert elbájoló kéj és szerelem révén ideiglenesen felfüggeszthető időt is szimbolizálhatja.
Akár kerítőként, akár az apátot rángató végként, a halál a képeken a szereplőkkel „foglalkozik”, de a haláltánc záróképén egyenesen kitekint: a párt elválasztva, a védelem látszatát biztosító pajzs belsejéből mered kifelé, szájából egy kígyó kúszik elő, és kezeivel felemeli azt a követ, amit előbb-utóbb kidob a képből – a nézőre.

A teljes sorozat számos érdekes háttér-információval az alábbi linken érhető el:
http://www.dodedans.com/Eholbein.htm